Egykori szőlőfajtáink

Alanttermő:
a filoxéravész előtt Tokaj-Hegyalján, a hercegi borvidéken, Érmelléken, Erdélyben termesztették. Közep- vagy késői érésű. Jó minőségű asztali bort termett.

Bakator:
többféle színváltozata van, leginkább a Piros bakator volt elterjedve. Érmelléken, Erdélyben termesztették, de megtalálható a Balaton mellékén, Neszmély környékén vagy a Nyírségben is. Borát a régi leírói kitűnőnek minősítették.

Balafánt:
régi tokaj-hegyaljai fajta. Késői érésű, bora jellegtelen, savai gorombák.

Bálint:
magyar származású fajta. Erdélyben, Bánátban és a Szerémségben fordul elő. Bora fűzöld színű, illatos, zamatos.

Bánáti rizling:
valószínűleg bánáti eredetű. Termőképessége közepes, fürtje közepes, bogyói nagyok. A bogyóhéj középvastag, könnyen szakadó. Mustjának cukor- és savtartalma közepes. A bor illat- és ízanyagtartalma csekély.

Beregi rózsás:
Szerednye környékén terjedt el. Jobb minőségű asztali bort terem.

Bogdányi dinka:
óriási termést ad. Minden 100 tőke ad egy akó bort - tartották róla a régiek. Bora azonban jellegtelen.

Budai zöld:
világoszöld, kemény bort terem, azonban rothadékony fajta. (Balaton környéke, Somló)

Csomorika (nem Juhfark!):
Baranyában terjedt el. Sok pezsgőalapbort készítettek terméséből.

Erdei:
Érmelléken és Arad-Hegyalján termesztették. Nehezen sajtolható, bora jellegtelen.

Fehér dinka:
Buda környékének volt igen bőtermő fajtája. Bora gyenge, savanyú.

Gohér:
egyik legrégibb szőlőfajtánk. Többféle színváltozata van, korán érik, étkezési szőlőnek is használták. Sok cukrot termel, de bora nem eléggé testes.

Hosszúnyelű:
Buda és Esztergom környékén volt elterjedve. Bőtermő, bogyói vékony héjúak, lédúsak, rothadékonyak. Bora vékony, kemény, "vizezhető" asztali bor.

Járdovány:
főleg Erdélyben, Baranyában és a Balaton környékén termesztették. Rothadékony, bora középszerű.

Kéknyelű:
valamikor a badacsonyi "úri szőlőkben" volt található, mert bár kitűnő, nagyon kevés bort terem. A fürtje kevés levet ad, sok a törköly. Bora illatos, zamatos, kemény, rendkívül elegáns.

Kövérszőlő:
Erdély, de előfordult Tokaj-Hegyalján is. Jól aszúsodik. Bora testes, tüzes, kissé lágy.

Lisztes fehér:
a Balaton környékén volt elterjedt valamikor, de Tokaj-Hegyalján is. Rothadékony, bora középszerű.

Mézes:
talán magyar származású. Bőtermő, fürtje és bogyói közepesek. Korán érik, rothadékony.

Mirkovácsa:
Szerbiából származik. Későn érő, sokat termő, de könnyen rothadó fajta. Bora silány.

Mustos:
a ménesi borvidéken termesztették. Borát a régiek limonádészerűnek minősítették.

Piros szlanka:
balkáni származású, de nevét a szerémségi Slankamen városról kapta. Bőtermő, fürtje, bogyói nagyok. Mustjának cukortartalma csekély, savtartalma nagyon kicsi.

Purcsin:
Tokaj-Hegyalján és Mátraalján termesztették ezt a vörösborszőlő-fajtát. Állítólag az első tokaji aszú Purcsin szőlőből készült.

Rakszőlő:
főleg az Alföldön, de másutt is elterjedt szőlőfajta volt. Bőtermő, bora gyenge, jellegtelen.

Sárfehér:
(nem azonos az Izsáki sárfehérrel) a neszmélyi és a somlói borvidék fajtája volt. Rosszul termékenyül, jó minőségű bort terem.

Szemendriai fehér:
Szerbiából származó, kettős hasznosítású szőlőfajta. Későn érik, étkezési szőlőként télre eltartható. Sokat terem, de bora silány.

Szerémi zöld:
Bihar és Arad megyében, valamint az Alföldön termesztették. Egykor az egyik legjobb fehérborszőlő-fajtának tartották. Zamatos, kellemesen savas, zöldfehér színű bort terem.

Vadfekete:
A Kadarka előtt a legelterjedtebb vörösborszőlő-fajta volt. Későn érik, bora sötét színű, de savanyú.